Egy nevelési központ héliumos léggömböket rendelt cégünktől saját rendezvényére, majd a rendezvény végén igen érdekes történetet meséltek el, ami alapján meg kértem a gyógypedagógust, hogy írja le a történetet!
Péter ötéves gyönyörű fiúcska volt. Óriási barna szemeiben nemcsak megcsillant az értelem, hanem a jelzései alapján is bizonyosak voltak ebben szülei, környezete. Viszont aggódást váltott ki az a tény, hogy nem beszélt. Értette környezete utasításait, együttműködött, de "szótlan" volt.
Az orvosi diagnózisok alapján szervi tünet nem lehetett a háttérben. Óvodába is járt, a társak igénye változó volt, néha együtt játszott, önfeledten utánzott, de a legszívesebben rajzolt, legozott egyedül. Ha hívták, a többiek tartott, de magától nem kezdeményezett közös tevékenységet. Őt így fogadták el kedves pajtásai, akiket egy idő után cseppet sem zavart, hogy Péter nem beszél, nem énekel, nem válaszol. Terápiás helyzetben lassan oldódott, báb hatására nevetgélt, önfeledten örült. Intézményi évfordulónk után óriási léggömbcsokor díszítette még a folyosót.
Péter édesanyjával érkezett, egy-két lufi már a felére engedett, de az összlátvány tetszetős volt, a kisút megragadta a léggömbök látványa és kabátban futott a színfolt felé, hangosan tört ki belőle a látvány öröme a "lufi, lufi sok lufi" -szavakkal.
Most az édesanya maradt szó nélkül, döbbenten. Mi lehúztuk a magasból, s kezére tekertük a finom szálon táncoló játékot. Szorította magához, majd egyesével meg neveztük a színeket. Miután egy még is eldurrant a kezében, teljes volt a siker. Boldogan vitte haza számára a legszebbeket. Rajzban rögzítette élményét, mesélt, beszélt róla.
Amint a lufi fel- leszállt, a fékek kiengedtek, s a gyerek előtt új világ nyílt meg: a társas érintkezés teljessé vált. Akkor ott azon a helyen a hosszas türelem eredménye beteljesült. A szorongás igazi titkát nem tudjuk, de a színek a könnyedség, a mozgás együttese legbelül is megmozdította, elindította azt, amire annyira, oly régóta vártunk.
Péter gyógypedagógusa.